2010. október 21., csütörtök

Elengedés

Sokáig dilemmáztam elbír e a blog ennyire intim bejegyzést. Aztán a kiírás mellett döntöttem.

Mikor Vera született 36 éves voltam. Semmi gondom nem volt, se a terhességgel, se a szüléssel igazán. Nagyon szép korszak volt. Terveztünk kistesót is. Hogy majd lesz. Aztán nem lett. 2009-et húztam meg magamnak határnak. Ha összejön, hurrá!

2010 elején azt mondtam magamnak. Én idén 41 leszek, férjem 46, van egy egészséges (nem könnyű természetű) 4 éves lányunk. Be kell látnom hogy kifutottunk az időből. Nem lesz kistestvér, hiába is szeretnénk nagyon. Na, ez volt az elmélet.
Az elfogadás még tart, de a nehezén túl vagyok szerintem.

Nagyon fáj még mindig, ha óvodáskorú gyerekeket látok kisebb testvérükkel, ahogy egymásra nevetnek, játszanak, tanulnak osztozkodni. Én ezt nem tudom megadni a lányomnak.

Nemigen tudok még 1 év alatti gyereket a kezembe venni. Óriási kés a szívbe. Önszántamból inkább nem. Könnyebb a fél méter távolság.

Volt idő amikor még a bébiholmik kézbevétele se igen ment. Rugdalozók, bodik, kiszoknik, cipők. Az nem kés volt azért, csak tűszúrás. Viszont rengeteg van belőlük. Mindent amit Vera kinőtt automatikusan eltettünk, hogy majd a kistesónak jó lesz. Mindegy hogy fiú lesz vagy lány, most eltesszük, aztán majd kiderül felhasználni tudjuk e. Játékok dettó.
Itt van fejlődés. Most már tárgyaknak látom ezeket leginkább, amikre nekünk ugyan nincs szükségünk, más kisgyerekeseknek viszont igen. Elkezdik majd vándorlásukat máshová. (Mi is nagyon sok mindent kaptunk.)

Leírok egy esetet ami engem is meglepett. Az még hónapokkal ezelőtt volt. Teljesen hétköznapi dolgot csináltam, látszólag eszembe se jutott a gyerekkérdés, amikor váratlanul bevillant, hogy mi lenne ha örökbefogadnánk?! Komolyan azért nem gondolkoztam rajta, meg tudtommal nem is igen támogatják az örökbefogadást ha van a családban már vérszerinti gyerek.

2010 nagy kihívása nekem, hogy ezen túl tudjak lépni. Tiszta szívvel.
Igen, világ életemben több gyereket szerettem volna. Ez már nem fog teljesülni. El kell engedni az érzést és berendezkedni egy teljesen másra. Egy gyereket nevelni nagyon nem könnyű. Minden élethelyzetében tök kezdők vagyunk. Példa se igen van előttünk, mindenhol két gyerek van a családban.

8 megjegyzés:

Amaranta írta...

Hü Kriszti! Nem lehetett könnyü leírni ezeket a mondatokat, de talán könnyebb lesz ezután. csak talán. tudom, hogy miröl írsz, bár nekünk duplán sikerült végül a "második", de azért volt elötte kudarc, és a baba-mama klubbusok tudják a legjobban, hogy elég nehezen ment a feldolgozás, és akkor még nem kellett megközdenem az elengedéssel.

Nincs jó tanács, neked kell feldolgozni a saját mentalitásod szerint. A babaruhácskáktól pedig csak akkor szabadulj meg, ha már el tudod engedni. Az az igazi.

Pld. a lányruháktól nekem még nem megy, pedig nem tervezünk több babát, csak valahogy a levegöben lóg még egy kislány utáni vágy.

zazálea írta...

Te érzést engedsz el, kell elengedned, talán olyat, ami nem is volt teljesen a tiéd soha, nekem is érzést kell elengednem, ami teljesen az enyém volt - szenvedünk mindketten, látod, hol a megoldás, a megkönnyebbülés.
(most aztán jól felvidítottalak, ugye?)

Huncutkacérna írta...

Teljesen átérzem a helyzetedet...
Azt hiszem én is a " te cipődben fogok majd járni"...már elnézést, hogy így fogalmazok - és nem tesz boldoggá...
Sok erőt küldök neked...

zazálea írta...

Vissza kellett jönnöm, mert persze nem jól fogalmaztam. Inkább valahogy úgy van, hogy te is érzést engedsz el, és én is, különbség nélkül, az elengedés akkor is fáj, ha tényleg csak vágy, s ha tényleg volt, akkor is.
(nem megy, nem tudom jól elmondani, amit gondolok)

ezkriszti írta...

Vagyok ám, meg majd válaszolok érdemieket is, csak most közben zajlanak a mindennapok is.

Zazi! Szerintem értettem elsőre is mire gondolhattál. Van különbség, nyilván. Majd még folytatjuk.

Juhizs írta...

Én hármat szerettem volna, egy adatott meg.
Korán elváltam. Anyukám az ő bölcsességével azt mondta, könnyeb ez így, nehezebben tudnék több gyerekkel - egyedül.
Nem értettem, fájt.
Most már másként látom.
Sok dolgon mentem keresztül.
Fájdalmakkal, küzdelmekkel stb. stb.
Most úgy gondolom, hogy mégiscsak jól van ez így.
A Feljebbvaló tudja, hogy mit miért "csinál" mér ki ránk.
Ő látja, tudja az összefüggéseket, amiket mi kicsinységek nem értünk meg.
Persze, hogy fáj Neked.
Pedig boldog ember vagy!

Gondolj bele Kriszti, milyen sok nő cserélne Veled, akinek egy sem adatott meg.
Fel a fejjel!
Előbb-utóbb majd csak repül feléd egy madár.
Lehet, hogy a boldogság kék madara??? ;-)

Skippo írta...

Még csak most keveredtem ide. Együttérzésem szeretném kifejezni, s nem akarok hiú ábrándokat kelteni, de - ha komolyan szeretnéd az örökbefogadást - lehet megoldást találni! Szerintem jobban körül kellene járnod a témát! Nem tudom mennyire informálódtatok... De - emlékeim és benyomásaim szerint - jól szituált házaspár vagytok, ennivaló, életre való gyermekkel, aki mellett tényleg elfér még egy kistestvér. Nem hiszem, hogy egy intézmény erre nemet mondana... Biztos nem lenne sétagalopp, de tényleg csak akkor, ha ez a szíved vágya. Ha számodra a lemondás a könnyebb, s azt inkább érzed magadénak, akkor azt kell tenned! A Te életed, Neked kell meghoznod ezt a döntést! De - akárhogy is döntesz - utána már ne bánkódj! Annyi szép dolog, kaland vár még rátok akár így hármasban is! Csak rajtad múlik! Én szorítok, hogy túljuss ezen! Persze van egy gyászidőszak, s nem lehet siettetni, mert mindennek megvan a maga ideje... Szívből kívánom, hogy a magad erejéből, emelt fővel kecmeregj ki ebből a gödörből! S bocsi a sok közhelyért, meg az őszinteségért... Én tudom, hogy menni fog! Talpraesett vagy! :)))

Muzsi Attila írta...

Én 45 vagyok, feleségem 38, van egy hat éves kisfiúnk. Egészségi dolgok miatt nem tudtunk bevállalni még egy gyereket. Én mindig is szerettem volna két három gyermeket, a feleségem nem, hivatkozva a bizonytalan anyagi helyzetünkre.
Természetesen a fiam unja magát néha, többször mondta, hogy kellene neki egy testvér, persze játszótársnak. Azért is mentünk bele abba, hogy a fiúnk délután négyig bent marad az iskolában, ahol ebédelnek és a tanító néni foglalkozik velük. Nagyon jó dolog ez. Csak hétvégén és vakációkban van egy kis unatkozás. Mivel mondjuk ki, öregebbek vagyunk, a fiam osztálytársainak a szülei sokan még harminc sincsenek, nem jön össze a barátkozás, hogy a gyerekeket össze ugrasszuk hétvégére.
A feleségem reggeltől estig a munkájának él, úgyhogy én vagyok a gyerekkel legtöbbet. Nem bánom, mert akartam és szeretem.
Néha az életben el kell fogadni a dolgokat, és annak kell örvendeni, ami van. Ha egy gyermek, akkor arra az egyre kell koncentrálni.