volt még augusztus végén. Ki nem hagytam volna. Két éve Fehérváron volt, idén a tatabányaik szervezték meg. Fényképezőgépet nem is vittem. Tudtam hogy úgyis lesznek lelkiismeretes krónikások, én meg élveztem a " szívd fel begyem a sok élményt " hangulatot. Tudtam hogy fogok találkozni régi ismerősökkel meg sok, sok, sok szépséges varrott képpel. Így is lett. Meg volt előre beszélve Gubikével hogy ott találkozunk. Ettől pontosabban nem, úgyhogy először aggódtam hogy nehogy elkerüljük egymást, mert nagyon sok munka volt, szombaton nagyon sok ember is. A szervezőkön látszott hogy épp három felé mentek az utóbbi napokban. Marikával azért tudtam kicsit beszélni. Találkoztunk végül Gubikével, együtt néztünk végig mindent, én akkor már másodszor. Megbeszéltük az élet dolgait is. Közben hívta a férje hogy nem végzett e. Hááát nem. Ellennénk mi ilyen közegben két napot is és nem unnánk rá. Trudival is összefutottunk, mesélt Birminghamről.
Jó lenne valami fényképes ki kicsoda a magyar foltvarrásban kiadvány mert simán lehet hogy látásból ismerek valakit, meg nicknévről, a polgári nevet viszont alig. A képeit mondjuk imádom, de nem is tudom hogy az övé, mert a névhez nem kapcsolódik arc. Beszandékkal pont így jártam. Utólag tudtam meg a blogjáról hogy pénteken hogy örültek. Na, de fogunk mi még találkozni, az általános elköszönés a találkozunk a Határtalanulon volt. (Nov. 5-6)
Vasárnap újra visszamentem, családostul. Anyukám még nem látott ilyen színvonalú munkákat, el volt ájulva hogy egyenértékű lehet a képzőművészettel, meg a csoportmunkákat is imádta. Vera is helyes volt. Neki a terep is, (pláza) meg a közeg is ismerős volt, az apjával járkáltak mindenfelé. Amikor megunta, ANYA, anya kiáltásokkal elkezdett szaladni a képek közt. Erre kb. 3 tisztességben megőszült foltvarró asszonyság ugrott oda mondván hogy elveszett egy gyerek. Persze nem. Szemmel volt ő tartva. A következő ilyen nagy országos esemény két év múlva lesz, azt hiszem Tiszaújvárosban. Az tőlünk már nagyon messze van, de ottalvással működni fog.
